Századunkra az emberiség óriási tapasztalatok birtokában hatalmas tudást morzsol ujjai közt. Még sincs küszöbön a világok legjobbika. Van esélyünk megélni mégis a lehető legteljesebb életet? Érdemes táplálni reményt csorbítatlan szabadságra és örömre?

A világ körforgásában az energiák óriáskerekén minden fizikai lény és születő gondolat egyformán alkotóelem. Hogyan lehetünk ennek a körhintának tudatos része? Egy lehetséges mód a kevés jó közül, hogy megszilárdítjuk a létezésnek azt a szabadon választható, nem lehetetlen módját, amely mindenki számára a nyertes pozíciót eredményezi. Ha túl nehéz, vagy még tanulni kell a technikát, már a szándék is nagy lépés. Az „élni és élni hagyni” axióma kínálja a legjárhatóbb utat. Egyes mai gondolkodók szimbiotikus létezésnek nevezik: adni és adva kapni, kapni és kapva adni. Ezt az értékválasztást és létmódot csak megerősíti egymásra utaltságunk ténye.

Gondolkodásmódunk és cselekedeteink hatását nem kerülhetjük el. Felelősek vagyunk önmagunkért: testünkért, gondolatainkért, szűk környezetünk történéseiért, az ország és a világ sorsáért, jelenért és jövőért egyaránt. A hibákért, rossz döntésekért a következményeket ideig-óráig ugyan el lehet hárítani, de azok szükségszerűen – sokkal előbb, mint gondolnánk – megjelennek. Még akkor is, ha nem veszünk róluk tudomást, vagy félremagyarázzuk. Megannyi boldogtalanság, betegség és döccenő diszharmónia formájában ütik fel a fejüket a legváratlanabb élethelyzetekben. Arra vágyni, hogy a lehető legteljesebb életet éljük a világok legjobbikában, egyre jobban vágyorcát mutat.

Mi közöm nekem mindehhez? – gondolhatja egy magát jó szándékúnak ismerő ember. Mindnyájunknak köze van hozzá, hiszen a világ most a mi kezünk alatt gyúródik: de legalábbis engedjük, hogy mások valamilyenre gyúrják. Az intenció, a törekvés, bár nem mellékes, de csak segédje és inasa a cselekvőnek. Az igazi mérce maga az eredmény, ahová jutottunk, s ahová vezetjük világunkat ezen a mi utunkon.

Tolnai Kata